Jelenleg öt különböző generáció van jelen a munkaerőpiacon, a történelem során először.
Hogyha bárhol rákeresel erre az öt generációra, azt fogod találni, hogy folyamatosan hibáztatják egymást, ellentétben állnak és a másikat okolják a problémák miatt.
Ezen kívül minden generációról felállítottunk bizonyos sztereotípiákat, amik arra késztetik a tagjaikat, hogy ez alapján kezdjenek el viselkedni, hiszen ha már kimondtuk, hogy léteznek ezek a generációk, akkor biztosan igazak is az őket csoportosan jellemző dolgok. Az emberek úgy beszélnek ezekről a generációkról, hogy egységesen alkalmazzák ugyanazokat a jelzőket rájuk, mintha ezek jellemeznék az adott generáció minden tagját.
A munkáltatók ismerik és elismerik ezeknek a generációknak a létezését, és a köztük lévő különbségeket, így létező dolog lett, hogy felkészülnek arra, hogy milyen generációból fog érkezni az új munkavállaló. Igyekeznek úgy kialakítani a környezetet, hogy az megfeleljen egy multigenerációs munkahelynek.
Valójában viszont sokkal inkább hasonlítanak ezek a generációk, mint különböznek. Mindannyian ugyanazokat a dolgokat szeretnénk, hogy értékes legyen a munkánk, hogy elismerjenek, hogy rugalmas legyen a munkahelyünk, és hogy támogassanak minket.
Persze munkahelyen kívül különböző céljaink és értékeink vannak, de azon belül ugyanazokat a dolgokat tartjuk fontosnak, generációtól függetlenül. Valójában a generációk elhatárolása egy olyan teret alakított ki, amiben elfelejtjük, hogy emberekről beszélünk alapvetően.
A megoldás pedig nem az elkülönítés lenne, és a különbségek kiemelése, hanem az, hogy csupán emberként tekintünk a munkavállalókra, nem pedig az alapján, hogy milyen generációba tartoznak. Hogyha ugyanazokat az értékeket és feltételeket biztosítanánk minden munkavállalónak, nem pedig a különbségekre fektetnénk a hangsúlyt.